Nem "MINTA" Anya

Emlék!

Szeptember 1-. Nekem ez nem csak az iskola, tanév indulását jelenti. Nekem ez egy nehéz búcsú napja. Egy fordulópont az életemben. 10 éve, hogy nem foghatom a kezét Édesanyámnak. Nincs mellettem... Nagyon távol kerültünk egymástól, és valószínűleg a pszichés bennem lévő, bennem élő jelenléttől nem fogok tudni földi létem során kihozni bármi más kommunikációt. Ez így van jól.

 Ma lenne 69 éves! Borzasztóan hiányzik...

Ugyanakkor nagyon sokszor érzem, és tudom, hogy velem, velünk van, és próbálok belőle erőt meríteni, mert nagy szükségem lenne időnként arra, ami Ő. Amit valaha is kaphattam tőle. Nem ismertem hozzá foghatót eddigi létem során, de vannak a környezetemben nagyon tiszteletre méltó emberek, akiket szeretek nagyon. De egy Édesanya pótolhatatlan veszteség. Sajnos nem én vagyok csak a családban, akik ezeket a veszteségeket meg kellett, hogy éljék, és tudom hasonlóak vagyunk, de mivel az ember gyarló, és hajlamos az önsajnálatra, így biztos vagyok abban, hogy mégis más. Soha nem voltam az a túlérzelgős alkat, és ebből kifolyólag valószínűleg nehéz az, hogy kiadjam magamból ezt a veszteséget, így minden bizonnyal okozhat időnként bennem feszültséget, amely ennek köszönhető.

Nehéz a búcsú. Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nem tudom.... Ez nem olyan egyszerű. Mindig erős, és kiegyensúlyozott volt a külső állarcom, akármi is dúlt a lelkemben. Ritkán, a szívemhez közel álló emberek tudták, tudják, hogy ez csak egy maszk.

Fáj. Még most is! Pedig már múlnia kellett volna. De a léte, az emléke, az illata, az élete, a mindene itt van bennem. A lelkemben, a szívemben, a fejemben. Szinte minden nap van, hogy tudnék Neki mit mesélni. Vagy csak panaszkodni, megölelni. Egy anya, ha elbúcsúzik a földi léttől, az óriási veszteség. Nekem legalább is. Sok szempontból Ő volt, aki engem az összes hibámmal együtt elfogadott, és szeretett. Miatta vagyok az, aki ma vagyok. Tőle kaptam az alapokat, a biztonságot, a tettet, és mindent, amit ma tudok. Nagyon szeretném, ha ezek az érzések, amit én érzek, az a gyermekeimben is megszületnének majd idősebb korukra. A gyermeki lét sok árnyékot vet egy anya gyermek kapcsolatra. Főleg ha döcögős. Bennem nincs meg az a béke, amelyet Édesanya képviselt. Én épp az ellenkezője vagyok természetben. Ettől függetlenül remélem, hogy a gyermekeim látják bennem a jót is.

Magasan van a mérce, amelyet meg kell ugranom, ha a nyomába szeretnék érni. És nagyon szeretném. Csak a léc közelébe érni! Mostanában ismét a közelembe került az elmúlás, és a mostani veszteségeim megélésével kicsit újra elengedem Édesanyámat is. Nincs már minden alkalommal könny a szememben, ha eszembe jut, de voltak, és vannak olyan pillanatok, amelyeket először az égre tekintve élek meg. A gyermekeim érkezésekor is Ő lehetett volna, aki megfogja a kezem, és anyai puszikkal gyógyítja sebem. Hiszem, hogy fentről segített. Mindig hittem benne. Nem is igazán maradt más nekem, mint a hit. Mármint belőle. Ahogy múlik felettem az idő, úgy erősödnek bennem azok az érzések, és élmények, amely én voltam, lettem és vagyok.

 Tudom, hogy néha túllihegem a dolgaimat, és jó sok energiát pazarolok arra, amire nem is kellene....Ő soha nem futott felesleges köröket. És most látom csak igazán, hogy a mindennapi logisztika, azért nem kis feladat.

Ez a bejegyzés már készül egy ideje, mert minden alkalommal, amikor leülök a gép elé, és írok róla, valahogy homályossá válik a képernyő. Nagyon nehéz a lelkem, ha rá emlékszem. A fájdalom, és a hiány nehezíti még mindig. Nekem Édesanyám a példakép, a lét, és a minden. Eltölthettem vele 30 évet, és szerencsés vagyok, hogy Őt választhattam. Lesz mindig valami, ami hozzá köthető. Vannak olyan dolgaim, amely minden nap emlékeztet Rá, és sajnos így még nehezebb a búcsú. Hálás vagyok azért, hogy felnevelt. Nem mindig érdemeltem meg, hogy Ő ilyen jó legyen. De az volt.

Köszönöm az életem!

Szeretlek Édesanyám