Nem "MINTA" Anya

Hosszan elgondolkoztam azon, hogy mi is az, amelyet előzményként szeretnék leírni a jegyzetemben, hisz nekem minden olyan távoli. Nincs semmi élményképem, amely erősebb lenne annál, amit most élek, élhetek meg. Ez nem más, mint a jelen. A mostani állás szerinti, négy gyermekes édesanya élete, és terhe, amely a mindennapjaimat színesíti, vagy épp feketíti meg. Volt néhány munkahelyem, és higgyétek el, volt, hogy lent, és totál magam alatt is. De ezt a fajta életre szóló tanulást, nehézséget, örömöt, bánatot……, amelyet most élek meg, nem tudom össze hozni egyik korábban megélt élet periódusommal sem. Nincs ilyen. Minden nap tanulok, minden nap kudarcot vallok, minden nap felállok, és minden nap megfogadom, hogy………

Nincs itt mit megfogadni. Ezt nem lehet tanulni. Nincs okos ember, nem hiszem, hogy vannak gond, és tehermentes édesanyák, és vagy kapcsolatok ebben az időszakban.

 Természetesen én csak és kizárólag arról tudok érdemben nyilatkozni, amely a közelemben, és velem történik. Mindennapi léptek, amelyek szólnak kicsiről, nagyról, és a létről. Sokan szokták kérdezni tőlem, hogy, hogy vagyok, meg azt is, hogy, hogy bírom. Nem tudom, hogy erre létezik-e egyáltalán megfelelő válasz, amelyet adhatok én, mint egy négy gyermekes édesanya. Túlélek, megélek. Nincs olyan nap, amely hasonlítható akár egy másikhoz. Nekem most már van egy saját magamnak kifejlesztett „túlélési” tervem. Ez nem is hangzik olyan jól, de igazából, így helyes fogalmaznom. Minden este egy már meglévő éjjeli, és reggeli tervvel térek nyugovóra, és ez addig a pillanatig, amíg nem lép közbe semmi eltérítő, addig él. Ha reggel én kelek először, akkor a terv elindul. Mert senki nem lett beteg éjjel, ami máris módosít az egészen. Van naptáram (több is), illetve jegyzeteim. És bizony így is van, hogy elcsúszik itt-ott a dolog.   Mindig precíz ember voltam a munka terén, és ez jelenleg a munkám, és itt nincs elbocsájtás! Itt a Fentiek adják a napokat, heteket, éveket. Ha van időm egy kis csendes magányhoz, akkor szoktam kérni a fenti erőket, hogy adjanak nekem még legalább ugyan ennyit, hogy mindenben lehessek majd támaszuk gyermekeimnek. Biztosan lesznek nagyon nehéz periódusok, mert már most is vannak, de igyekszem mindig az adott napot, élethelyzetet megélni. A mában lenni. Férjem szokta mondani, ha bármi a jövőben történő terveinkkel kapcsolatban érdeklődök, hogy az legyen a jövőbeli Balázs gondja. Nem mondom, hogy sosem tervezünk előre, mert én biztosan igen! Már decemberben a nyarat szoktam intézni, hogy csepp családommal legyen lehetőség kicsit kikapcsolódni...

 Ez csak egy dolog a sok mindenből, amely megoldásra vár. Minden hét előre eltervezett gyermekbarát, és programokkal teli. Minden napra jut valami, így a felnőtt lét lett a gyermekekhez alakítva. Véleményem szerint nincs jelentősége annak, hogy ki mennyi gyermeket nevel, mert attól függetlenül is van külön foglalkozás. Ha sok a gyermek, akkor nehezítő tényező a más-más érdeklődési kör, illetve a nemi különbségek, és természetesen a korosztályos különbségek. Mert ha az érdeklődés azonos, akkor sem zajlik egy időpontban a foglalkozás.... Nem szeretném részletezni, hogy mennyi felé is, de a táncrendem telített.

És ismét eljutottam oda, ami rólam szólhat. Amit magamért teszek. Sajnos mostanában kevés időm van arra, amit valóban szeretek csinálni, ami tisztítja a gondolataimat, és a lelkemet. Az írás, a sport, egy Jó könyv....  Sok jegyzetem van a családi eseménytárban, de nem vagyok egyikkel sem elégedett, sem kész. De hamarosan ismét belendülök, és írok...

Egy új fejezet, egy új élethelyzet vette kezdetét, amikor kiderült, hogy Viktória leányom a pocakomba költözött. Meséltem már erről korábban, de igazából, akkor csak a megélt félelmeim kerültek előtérbe. Most más megközelítésből boncolgatom a kérdést.

Mindig nagycsaládot szerettem volna, ez szerintem már nem titok senki előtt. Decemberben a Nagyszakállú leengedte a kéményen a nagycsaládunk legutolsó tagját. Nehéz időszak volt. Most már minden tankönyv szerinti tempóban halad, így a bennem élő félsz részben enyhült. De a szívemben, és a lelkemben nyoma van annak a napnak.

Utána mindenki életében, nem csak az enyémben, egy nagyon nehéz, még ma is tartó élethelyzet vette kezdetét a vírussal. Bevallom, én a mai napig nem igazán tudok ezzel mit kezdeni, mert erről senki nem ugyanúgy vélekedik, illetve a megélése sem egyforma. Nem akarok hosszan foglalkozni a kérdéssel, mert amikor ezt szóban korábban megtettem, akkor épp ezek a „vitás” ellentétek kerültek előtérbe. Én, mint megélt nehézség szeretném most érinteni, és a gyermekek szemszögéből tekintve talán még nehezebb ez. Aki iskolás, annak egy új nem elfogadott dolog lett az otthontanulás, és az intézményes elvárások, és szigor helyett, valami komolytalan dolog történt. Gyermeki szemmel, egyáltalán nem elfogadott az, hogy „anya tanít”.... Első akadály nekem ez volt, hogy Luca elfogadja ezt a tényt. Mellette én is vizsgáimra készültem, és egy csecsemő mindennapjai is feladatom volt. Ez az időszak még most is kiheverés alatt van, és nem is tudom továbbra sem, hogy valóban meddig lesz jelen...

Sok tervem volt 2020-as évre. Azt hittem, hogy! Azután cserbenhagyott. De nem vagyok az a feladós típus, inkább a megtorpanásomat, és kudarcaimat hátam mögött hagyva nézek előre. Szeretnék a jövőben egy kicsit önmegvalósítani. Megtalálni a nekem szánt élhető, és éltető utat. Szeretném a kedvemet lelni abban, amit csinálni fogok. Ez egy külön fejezete az életemnek, az ide elvezető út!

Várom a 2021-et :-)