Nem "MINTA" Anya

 "Ha erről beszélek, csak dadog a lélek"

ŐK!

Immáron 4 gyönyörű gyermek édesanyja vagyok, és szeretnék mesélni arról, ami talán szavakba nem is igazán önthető… Inkább azt érzem, hogy a betűkön keresztül nem igazán tudom átadni azt, amely az érkezések terhével, a lelki traumával, és a végtelen félelemmel egybeöltve része lett az életemnek, a létemnek. 4 különböző érkezés, egy anya, egy apa, és a félelem, és a rettegés nyomai a lelkemben, a születésé pedig a testemen. Minden egyes porcikám változott. Minden alkalommal alakult a testem az érkezéshez. Ezek olyan maradó nyomok, melyeket büszkén viselek. Nehezen fogadtam, fogadom el, hogy az amúgy is kemény napok mellé jön még az én lelki gondom is. Egy része épp a testi nyomok miatt, a másik része az izgalom, és a félelem nyoma. Átszaladt rajtam közel 8 év. Ezt érzem. Lucám hamarosan 7 éves lesz. Ő volt a legelső trauma. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi is az, ami ott történik az első emeleten. Ahol még az illatok is mások. Ahol soha nincs csend, ahol mindig látható a félelem, és a hozzátartozók aggodalma. 

Valószívűnek tartom, hogy bekódoltam magamnak már a legelső érkezés előtt is, hogy ha gond lesz, teljes mértékben el fogom tudni fogadni, ha segítenek NEKI világra jönni. Féltem. Pedig a mai napig hiszem, hogy ha elengedem ezt időben, akkor sokkal könnyebb, és békésebb lett volna…. Volna.

Nem akarok ezen sopánkodni, hisz nincs is miért. Legelső alkalommal Lucám, mint egy gyors vonat száguldott be az életembe egyik pillanatról a másikra. Korábban már ezt leírtam, hisz Ő, mint első, szinte minden tekintetben meghatározó az életemben. Ez a mai napig így van. És…. Hát igen.. Még mai is olyan, mint egy gyors vonat.

4 várandóságom tekintetében el tudom mondani, és ez biztosan nem általános, ez az én esetem, hogy mind más.  Gergely úrfi volt, aki gond nélkül el volt odabenn. Nem volt a 39 hét alatt egyszer sem gond. Nem is merült fel.  Olyan nagyon nem, hogy amikor megérkezett, akkor azonnal oxigénes inkubátorba tették, mert nem volt készen még. Szerintem maradt volna még néhány hétig. Protokoll szerinti programozott császárral érkezett. Nem volt előtte sem jósló, sem valós fájásom sem. Csak jött. És talán Ő volt az, aki békében, és valóban csak a kötelezőket letudva, minimális (ez akkor, és ott egy óriási ijedtség volt) izgalommal érkezett.

És hát igen. A HÖLGYEK! Nálunk mindhárom alkalommal gond volt. Előtérbe került a vérnyomás (toxémia) probléma, amely egy alattomos szemét, és csendesen létező gond a várandósok elég nagy százalékánál. Fogalmam nincs, hogy mi a kiváltó ok, de nem is lényeges. Vannak módszerek, amellyel kordában tarthatóak, de az is csak ideig-óráig működik. Érdemes komolyan venni. Szóval mindhárom leánynál volt stressz.

Emíliám. Ő volt az, aki visszaadta a reményt. Nem mondott az orvosom igazából sem igent, sem nemet a természetes szülés elképzelésemre. Miért ne. Hisz a 2év eltelt, akár lehet is, hogy megvárjuk, hogy legyen úgy. Voltak is jósló fájásaim. A remény meg volt bennem. Közvetlen közelemben volt hasonló eset, és sikerrel zárult. Nekem miért ne lehetne.

Emíliám 38 hetes pocaklakó volt napra pontosan. És valami nincs rendben. Ez nem is olyan jövő menő jósló. Sebaj, gyorsan megfőzök, rendbe szedem magam, és utána felhívom az orvosomat, hogy megbeszéljem vele, hogy mikor menjek be, illetve, hogy mit gondol. Térültem fordultam… Ennek a fele sem tréfa. Vérzek. Akkor gyorsítok a tempón. Közben a férjemet is gyorsan izgalmi állapotba hoztam. Ő eldobott mindent az akár bárhol, ahol volt, és jött haza, és iszkoltunk a klinikára. Teljes frászban voltam. Emília szépen mocorgott, ő sem érezte jól magát igazán. Ctg vizsgálat rendben. Ultrahang vizsgálat, háát, valószínűleg a heg. Még megvizsgálnak behatóbban, és hát az orvosom ki mondta, hogy ma lesz a napja. Emíliám minden áron kifordul a szülőcsatornából. Valami nem jó neki. Próbálja az orvosom külső behatással visszafordítani (ez nem olyan kellemes). Nem hagyja magát. Uzsgyi a szülő szobára. Felérve egy kellemes vizsgálatot követően elfolyt a magzatvíz. A fájások jönnek, a műtőben sor áll. Én vagyok a sokadik. Egyelőre félre tettek egy kutricába, hogy nyugodtan le tudjam marni a csempét a falról. A fájások sorban jönnek, de sajnos a vérzés arra utal, hogy elpattant a heg. Jön az orvosom, aki felvázolja a mai programomat, ami már korábban sem volt számomra elkerülhető. Sürgősségi császár. Várnom kell még, mert van előttem még egy anyuka, aki sürgősebb, addig vajúdok, és figyelnek folyamatosan, hogy ne legyen nagyobb gond, de a heg a kitolási szakaszt (nem tudom mi az) nem bírja el, így nincs semmi értelme. Minden pillanatot, minden mozzanatot megéltem. Lucám esetében a gyorsvonat volt a verzió, és minden lezajlott a folyosón. Az sokkal viselhetőbb volt. Borzasztó nehezen éltem meg ezt a néhány órát. Megszületett Emíliám, Kiderült a titok. Nyakán volt a köldökzsinór, valószínű emiatt fordult ki. Ezt követően KB 1 óra volt, amíg rendbe szedett az orvosom. De részéről jöhet a következő.

Elérkeztünk a harmadik leányomhoz, és egyben negyedik, és utolsó várandósságomhoz. Nem lesz több. Ezt én még egyszer, biztosan nem élem túl. VIKTÓRIÁM! A Pici kincsem. Ő, aki minden tekintetben a legnehezebb, és legféltettebb szülésem volt. 34hét+6napos volt a csepp leány, amikor mentve mindent kiemelte az orvosom. A betű ehhez, amit ott megéltem kevés. Nem féltem, rettegtem. Minden pillanat mázsás teherként nyomott a vállamon egyet. Tudtam, hogy nincs valami rendben, egész éjjel kértem a fentiek segítségét, és vártam, hogy legyen reggel, és induljak a klinikára. Csak hallhassam a szívhangját, hogy tudjam, hogy ÉL! Borzasztó volt. ÉLT! De beigazolódott a gyanúm, hogy valami nagyon nincs rendben odabenn. CTG vizsgálat. 45 percig a sima verzió. Nem reagál, nem ébreszthető. Következő, hogy az oldalamra fordítva folytatjuk. Hátha. De eközben már jött az orvosom, és láttam rajta, hogy nagy a baj. A szívhang nagyon leesett. Életmentő császár, sürgősségi. Micsoda? Atyaég. Teljesen összeomlottam. Gyorsan hívtam a férjemet, és a nővéremet, hogy most azonnal egyik oda, másik vissza. Azt sem tudom, hogy hogyan mentem fel a szülőszobára. Olyan picike még. Mi lesz most…… Senki nem próbált vigasztalni. Látták rajtam, hogy összeomlottam. Az orvosom gyorsítja a tempót. Nem keresgélte a szavakat, mindenkinek adta a kezébe a feladatot. Én ültem a pánikom közepén, és vártam, és feleltem a sorjázó kérdésekre, és rettegtem. Jön a szülésznő. Véna kell. Eddig csak pozitív élményeket tudtam mesélni, de most kifogtam. Nem volt jó napja. Nincs véna. Ötödszörre sincs…a hatodik talán. megkapok tőle ezen kívül még mindent, ami ilyenkor kell, és jött az aneszteziológus is, hogy eldarálja a kötelezőket. Megértettem, tudomásul vettem, írjam itt meg itt meg itt, meg itt alá… Magamtól is tudom már, hogy mi fog történni, de valahogy ott volt bennem a félsz. Fiatal volt, de mostanában jobban szeretem a tapasztaltabb orvosokat.. Ez mondható egyedi gondnak, de sajnos a műtőben az eddigi rettegésemet, még tudták fokozni. A véna eldurrant, kell egy másik. Szuper. Lesz rajtam egy hetedik szúrás is.Közben felveszem az epidurális érzéstelenítéshez szükséges fix ülést, és csepeg a karomból a vér. Tehetetlenül érzem magam. Az érzéstelenítés sikertelen, másodjára is, harmadjára is……… ötödszörre is. Most már teljesen elvesztem. Kértem, hogy altassanak el. Talán nem is a leg intelligensebb formámban. Nem lehet. Jött a válasz. 20 perce várunk, és én még mindig rettegek a Picikém miatt. Jön még valaki. Nem tudom, hogy ki, de most már jó sokan vagyunk. A zöld ruhás hadsereg feltett kézzel áll kicsivel arrébb, várakozva a kezdésre. Siker. Aki érkezett, elsőre beszúrt. Nagyon fájt már. A könnyeim csak potyognak. Elkezdik. Talpas. Szuper. Kiemelik. Háromszor a nyakán a köldökzsinór. Édes Istenem, most segíts. Megmutatják. Várunk….. Én csak sírok, és mantrázom, hogy sírj, kérlek, sírj fel. Valaki odasúgja, hogy az most nem lenne jó neki, hamarosan sírni fog, csak kitisztítják a légutakat. Eltelt nem is tudom mennyi idő, nekem rengeteg. És végre sír, és oda hozzák, és az arcunk összeér. Néhány pillanat. Én igyekszem beszippantani az illatát, hogy velem maradhasson, mert tudom, hogy elviszik. Jött a gyermekorvos, és megerősít ebben. Közben megérkezett a férjem. Kiviszik Neki is. Szerintem Ő is retteg. Soha eddig ennyire nem voltam elveszve, mint akkor ott a műtőben. Egyedül. Kiszolgáltatottan. Várva a csodát. Szerencsés vagyok. A csoda érkezett! Viktória a neve.