A minap mondta ezt nekem Luca, és az óta motoszkál a fejemben a tény, amelyet minden gondolkodás nélkül a torkomnak szegezet, és igaz. Csekély mostanában azon pillanatok száma, amely „örömnek” nevezhető! Nem igazán tudom egyelőre a miértet erre a dologra, de mivel abban maximálisan biztos vagyok, hogy a gyermekeim a legnagyobb kritikusaim, és a legnagyobb tükreim a világon, ezért minden kritika gondolkodtatóba ejt.Az merült fel bennem ezzel a témával kapcsolatban, hogy talán elrontom a dolgokat? Lehet, hogy nem kellene megállás nélkül keresni a kegyeiket, lesni a kívánságukat, és kielégíteni maximálisan az igényeket? Szóval, ha nem, a gyermekeim valagának fényesre nyalásával lennék elfoglalva a nap minden percében, akkor talán lehetne, hogy örülök?Ez sincs teljesen így, mert egy csomó örömteli pillanat van az életemben, a napjaimban, csak….. És itt van a csak. Mert Lucámnak jelen esetben igaza van, hisz mikor útra kel én már kivagyok, és amikor hazajön, viszonylag rövid időn belül ki tudok lenni. Ő intézi! Állandó feladatokkal, követelőzéssel, és a kívánságai, amelyeket elvár, hogy teljesítsünk, már van, hogy az óvodába való érkezésemmel előtérbe kerülnek. Lucám totál ki tudja söpörni a fejemből az előtte dolgokat! Voltak, vannak örömteli pillanataim, sőt, csak Ő nincs benne mindig. Pedig sok dolog hozzá kötődik, és vele éltem meg, és örülök neki, csak valahogy bedaráltak a mindennapok, a feladatok. Meg kell tanulnom elengedni! Meg kell tanulnom a gyermekek nehezen kezelhető oldalait, azokat a bizonyos akaratokat, amelyeke nem az öröm okozói, tovább lépni. A „pillanat” alatt. Sajnos ez a képességem, amely még tanulandó teljes mértékben, mert olyan vagyok, mint Luca. Azonnal pöccenek, nem kell szivató, rögtön indulok. Ez a gond velem, velünk. Ő még egy gyermek, és nekem kell itt engedni.Korábban nem éreztem annak a súlyát, hogy mennyire sok is az a bizonyos 10 másodperc. Mert igaz. Azt kell kivárni, és ha ez eltelt, utána a gyermek új fejezetet nyit. Soha nem néz vissza. Nem érdekli zsarolás. Ha Ő nem említ egy múltban megtörtént eseményt, akkor az nincs, nem is volt.Mondhatom én neki, hogy emlékszel, hogy a múltkor, meg legutóbb, meg irgum burgum…….. ÁÁÁÁÁ Fogalma sincs. Hisz nem érdekli. Nem interaktív, nem lehet megélni, nincs emlékezeti forrása, élménye. Magyarul meg sem történt.Az a tíz másodperc nem csak a felnőttek, szülők, és az én életemben fontosak, hanem a gyermekeknél is. Sok múlik rajta. Egy öt perces monológomból, ha annyit legalább vissza tud adni, vagy tőmondatok eljutottak az agyáig, akkor sikerrel zárult a beszélgetés. Az infó meglesz. A többi megy a levesbe. Igyekszem vissza kérdezni mindig, amikor fontos infókat adok. Nekem ez vált be. Ha hallja a saját hangját, és kimondja, azt a pár dolgot, amely a számból jött, akkor rendben. Azt meg is tartja. Emlékszik órák múlva is. Próbáltam.Nem mondom, hogy ez a technika mindenkinél alkalmazható, mert sajnos vannak nekem is teljesen felesleges, és elveszett próbálkozásaim. És itt van akkor mindjárt az a tény is, hogy nincs kettő egyforma gyermek! Nincs! Valószínű, hogy a másod, és harmad szülött gyermekeimnél más taktika, és érv fog dominálni. Szeretek anyukákkal ilyen témában eszmét cserélni, mert egyrészt megnyugtat, hogy nem csak az én házam táján van gond, másrészt, mert időnként megélem velük a saját gondjaimat beszélgetés közben, és van, volt alkalom, hogy nagyon jó tanácsokkal láttak el, de, és itt a de, hogy az enyém nem azonosul a technikával. Hiába jó a módszer.Olvasok egy könyvet neveléssel kapcsolatosan, és kapok belőle pozitív visszajelzéseket, hogy nem járok rossz úton, és bizony vannak praktikák, amelyek beválnak. De nem mindkettőnél. Más-más jellem, így nincs egyfajta nevelési morál számomra, még akkor sem, ha nem járok messze az elméletektől, de ez egy teljesen más téma, és korábban már foglalkoztam vele.Tisztában vagyok a saját korlátaimmal, és hisztimmel, és nem várhatom el azt, hogy ezt megértse, vagy esetleg azonosulni tudjon vele, egy három, és egy öt éves gyermek, főleg nem a legkisebb!?Ezek azok a dolgok, amelyek a boldogságom korlátozói, és ebben nagyrészt szerepe van a gyermekeimnek is, hisz bevallom őszintén, van olyan nap, hogy háromszor felporszívózom a nappalit. Mert az életünk nagy része itt zajlik, és sokszor azt sem tudom, hogy honnan, de előkerül a maszat, kosz, porcica…… Igyekszem, és nem állítom, hogy itt steril környezet van, de ebből bőven lehet lefaragni annak érdekében, hogy örülhessek. És akkor hátha más színben fogok feltűnni a lányoknál. Remélem, hogy lesz még számos olyan pillanatunk, amire majd mosollyal tudunk vissza emlékezni, akár egy közös fénykép nézegetés alkalmával, akár, ha már nagylány lesz, és maga elmélkedik a múlton. Szeretném.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nemmintaanya.blog.hu/api/trackback/id/tr2414232059
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
