Emíliám elkezdte a bölcsödét, és viszonylag hamar kiderült, hogy sajnos nehezen viseli a betegségeket. Egészen pontosan nem igazán lábal ki belőle. Mivel túl nagy az orrmandulája, így a körbeszellőzés hiánya miatt szinte kettő hetente be volt gyulladva a füle a kisasszonynak. Sok antibiotikum kúrát követően a doktornő rossz hírekkel lepett meg minket. Műtét. Ez nem egy nagy műtét, és rutinnak számít sok tekintetben, csak abban a tekintetben nem, hogy most nekünk kell ott lennünk. Egy csepp kisleánnyal, aki épp elmúlt kettő és fél éves. És át kell éljen egy olyan dolgot, amin szinte minden harmadik ember keresztülment már, de sok emlékkép nincs efelől.Izgalom, és idegesség töltötte be kis házikónkat a műtétet megelőző hetekben. Próbáltuk ezt neki valamilyen formában elmondani, hisz egy pici gyermek ebben a korban (ha nincs semmi ok, ami miatt kellene) csak a vizsgálat, és az oltás között tud különbséget tenni. Nyilván el tudja mindenki magyarázni a gyermekének, hogy most kapni fogsz egy pici injekciót, és ha ügyes vagy, a doktor néni ad majd neked matricát. Ezek viszonylak könnyen kezelhető események. Egy nagyobb lélegzetvételű eseményre viszont bizony a felnőttek lelkét is trenírozni kell. Nekem korábban is volt már hasonló lélek, és erőt próbáló esemény az életemben, csak annyi a különbség a dolgok közt, hogy az egyikre fel lehet készülni, a másik spontán érkező jelenség. Ennyi volt a kitérő, mert valóban senkit nem szeretnék elrettenteni attól, hogy gyermekeket szüljön. Ez az esemény csak Emíliámról szólt, és meg is próbáltuk ezt így is kezelni. Őszintén nem tudom, hogy mennyire félhetett, de szerintem nagyon. Ez egy másik fajta félelem, nem az, amit izgatottan várnak, hogy apa csak még egyszer hátradobja a vállán, hogy szinte a földig lóg. Nem ez valódi, és kézzel fogható félelem. Elkeseredettség egy pillanatig sem volt jelen a várakozás időszakában, sokszor kérdezgetett, hogy mi ez, hogy történik, mit fog vele csinálni a doktor néni? Injekciót kap, vagy csak megvizsgálja. Becsapni soha nem szeretem volna a gyermekeimet, hogy majd amikor oda érünk, akkor hirtelen érje a sokk. Nem. Minden alkalommal tájékoztattam őket a történtekről.Elérkezett a nap. A várt, vagy épp nem várt nap.Van, aki virágot kap Nőnapra, és van olyan kis hölgy, aki orrmandula műtétet, 2 db tubussal megspékelve.Szeretném elmesélni a mi kis Hősünk napját.Korán reggel kellett érkezni a klinikára, hogy fel tudják mérni a kis horkoló állapotát. Alkalmas-e vajon a műtétre. Szerencsére nem volt akadálya a megtörténésnek. Édesapja kísérte reggel a kis Hőst a kálváriájára, én később csatlakoztam csak.Következő lépésben el lehetett foglalni a szobában lévő ágyat, amelyet a gyermek részére tartottak fent. Mondanom sem kell, ha a szülő nem a széken akart aludni,akkor oda lehetett kucorodni a csimotához. Ápici átöltöztette a kis Hőst, és kapta is a bátorítót, ami egy szép adag nyugtató formájában érkezett a farába. Azt mondta az édesapja, hogy elbódult tőle. Akkor már nem volt olyan ideges szegényke. És nem sokra rá el is vitték a műtőbe. Menet közben én is megérkezem, csak az otthon maradó gyermekeinket is útra kellett indítani ezen a napon. Várakoztunk még vagy 30 percet mire megérkezet a lifttel a műtőből a Hős.Szerencsétlen olyan keservesen sírt, és közben fogalma sem volt arról, hogy hol is van. És próbáltuk vigasztalni, amennyire oda fértünk hozzá, és közben láthatóak voltak a műtét nyomai, és nagyon keservesen sír, zaklatott, és nekem sem sok kell, hogy én is vele sírjak, de most nem lehet. Kapott valamit ismét a farába, amitől majd jobb lesz. És végre fölvehetem, és megölelhetem, és így már mindjárt jobb. Nekem is, és persze Ő is érzi végre, hogy én vagyok az, és kettő órán át csak öleltem, és szagoltam, és éreztem minden porcikáján, hogy hol volt, és időnként még fájdalmasan felsírt, de könnyen megnyugtatható volt. Tudta, hogy ott vagyunk. De szerintem haragudott attól függetlenül, hogy beszéltünk róla korábban neki.Eltelt jó pár óra, és még mindig nem igazán tért magához, de közben beszéltünk a doktor nénivel, és én tettem egy kört, hogy az otthon maradt gyermekem se vesszen éhen, és menet közben lett egy új pasim, aki szintén arra várt, hogy én oda érjek, és ehessen.Olyan kettősség van bennem jelenleg is, mert olyan csodálatos lények, és szerencsére kevés ideig viseli őket meg ez a beavatkozás, gyorsan regenerálódnak. És mégis oly elesettek tudnak lenni bizonyos szituációkban. Késő délután volt, amikor már szinte teljesen felébredt, és kommunikálni is lehetett vele, és talán múlóban a fájdalom is. Bíztunk benne, hogy semmiféle komplikáció nem fog felmerülni a nap hátralévő részében, és végre itthon ölelhetjük Őt tovább. Most, hogy leírtam az eseményt, kicsit újra étem az egészet..Innen már csak előre nézünk, és bízunk abban, hogy valóban lényegesen kevesebbet lesz majd beteg Emília.
