Nem "MINTA" Anya

Nem, nem.  Senki ne tévedjen meg. Nem bulizni indulunk az Urammal (de jó lenne), hanem Szent első szülött gyermekemnek elmentek otthonról. Nem is kicsit. Azt mondják ez a kis kamaszkor, vagy dackorszak. Nem tudok ezzel sajnos azonosulni. A nevelési morálom teljes dugába dőlése a tét. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ez bármikor is normalizálódni fog. Meg kell nézetni sürgősen a kerekeit, mert el fogja tanulni tőle a butaságot a húga is. Mert, a butaság nálunk a legragadósabb. Biztosan más is küzd hasonló problémákkal, és én továbbra sem voltam még testközelben ezekkel a dolgokkal. Fel sem fogható, és eddig nem is gondoltam, hogy egy gyermeki akarat, egy-egy elképzelés lehet ekkora hévvel csinálni, és ha nem megfelelően adódnak, alakulnak az események, akkor teljes mellbedobással tudja a csalódottságát ránk dobni. Ilyenkor úgy érzem, hogy nyílván a világ vége jött el, mert más nem lehet ekkora baj. És ha már az apukája is ki tud borulni, és egy teljes délutánt nem volt hajlandó kommunikálni imádott leányával, akkor ott valóban nagy a baj.

Amikor rátör egy-egy hiszti roham, akkor kicsit a régi filmek öregjei jönnek a szemeim elé, akik dobálják a keresztet, és várom, hogy megérkezzen egy zsoltárokat mormoló pap is rózsafüzérrel, és szentelt vízzel….

Korábban ez a fejezet csak és kizárólag Lucámról szólt volna, de az elindulással párhuzamosan történt valami a másik kettő gyermekemmel is. A kicsit a fogzás zavarta meg, hogy Emíliám szimplán csak eltanulta a nővérétől, vagy életkori sajátosság, mert hát ugye ezt a leg egyszerűbb mondani, ha gond merül fel, nos, ezt nem tudni. De kicsit félek, hogy én idéztem ezt elő.

 Vissza a gondokhoz. Sok minden meg fordult a fejemben, és nem vagyok benne biztos, hogy ezt bármilyen orvos tudja gyógyítani, de remélem, hogy nem én vagyok az egyetlen szülő a világon, aki totálisan kétségbe tud esni ezeket látván. Egyáltalán nem vagyok egy elesett ember, és nem szoktam megijedni sem olyan könnyen, de a leányoknak sikerül a frászt hoznia rám. Naponta többször is megteszi, megteszik és ilyenkor teljesen dühbe jövök, és akkor kő kövön nem marad, és semmi……mintha ott sem lennék, és még ki is röhög. Ha szerencsém van ennyi. Ha nem volt jó napom, akkor csapkodja a földet, és rúgkapál, és nyelvet nyújt, és még sorolhatnám…..

Semmi értelme ilyenkor bármiféle elvárást is támasztani, amikor elkapja a pillanat. Kipróbáltam sokféle ördögűző technikát, de mit sem érnek.

Nos, Luca a kis úttörő, aki minden lehetséges gyermeki bűbájt be fog nekünk mutatni, hogy a kicsiknél ezt ne lehessen már zokon venni. Legalább is ez a személyes tapasztalatom e tekintetben.

Leányaimnak van saját szép kis szobájuk, és a büntetést újabban itt kell leülni. Van bent egy rózsaszín gyermek sátor „bogi kastély” és itt van a gondolkozó sarok.  Borzasztóan megviseli őket az itt eltöltött idő. De addig is csend van, és én is békére tudok lelni. Van, hogy a játék arzenál fele bekerül, ameddig térülök, fordulok a lakásban.  Egyszóval rettenetes nagy büntetésben vannak minálunk a gyermekek. Van olyan, hogy olyan decibellel jön a hiszti roham, hogy egy kis friss levegőre kell küldeni a Kisasszonyt, hogy lehetőleg ne verje fel a már alvó Öccsét.

Amikor Lucám akaratát rám erőltetve előveszem a probléma megoldására szolgáló jobb és bal kezemet, és fenyíteni kezdek vele, leányom azonnal a fejéhez kap, mintha állandó csépelésben lenne része. (Nincs csépelve!!!) Nem mondom, hogy soha, mert ez nem valós, de igazából rájöttem, hogy sajnos semmi értelme nincs az effajta ütközetnek.

Keresem egyelőre az egyensúlyt a gyermekeim, és saját magam között, és hiszek benne, hogy az idő mindent meg tud oldani, hiszen muszáj, hogy legalább egy kicsit derülátó legyen az emberleánya, mert különben a zárt osztályon fogok kikötni…

Vannak az anyukák türelmét erőteljesen befolyásoló tényezők még, legalább is az én türelmem mérhetően nagyobb leányaimmal szemben, ha tudok normálisan pihenni. Nem ringatom magam soha hiú ábrándokba, de ha  4 egybefüggő órát tudok aludni, az felér  egy wellnessel.  Ez mostanában nekem ritkán adatik meg, mert a kisfiam zaklatott a kibújó fogak miatt, és ha egész éjjel szagolgat, akkor sajnos nem marad túl sok esély a pihenésre.

Nem a panasz ami belőlem zeng,  csak nagyon nehéz periódusa ez az életünknek, és talán még soha nem voltam ennyire tanácstalan mint most, és  hallok hasonló gondokkal küzdő anyukákat, és biztosan nem vagyok unikum, de mint ahogyan én sem tudok másnak segíteni, mert ami nekem beválik az másnak biztosan nem, és ez fordítva is igaz, így marad a személyes tapasztalat.

Vannak persze a dacolásnak puhább verziói, ezek inkább csak a bevezetés részét képezik a bulinak. valami kis bemutató. Megalapozzák a durranást. (Mint amikor régen buli előtt kicsit alapoztunk)  Egy kis toppantás, egy kis nyüszítés, egy kis nem, vagy épp nagyon NEM! És akkor nem lehet ész érv semmire, amitől ez a nem változhat más irányba, mert hát azért sem….

Ezekhez párosul még a zsarolás elmélete, és kell a fifika. Minden nap van legalább egy olyan alkalom, amikor érzelmi, vagy tárgyi zsarolást vetek be a célom elérése érdekében, és pontosan tudom, hogy ez is mindenki tarsolyában benne van. Sajnos elkerülhetetlen.

Mit is érne a dac, ha nem lehetne benne valami alkuféleség. Valószínűleg nincs kettő egyforma harc, és gyermeki düh, és szerintem el sem tudná senki képzelni, hogy milyen óriási nagy gondok azok, amiből adódhat esély egy szép kis banzájra, olyanra, amit még a szomszéd is megkeserül.

Egyszóval úgy szép, ha zajlik. Itt jelentem zajlik. Ezzel nincs is semmi gond.

Reménykedek a megoldásban.