Szeretnék egy kicsit nosztalgiázni, és valamiféle emléket hagyni a gyermekeimnek, akik, majd elmúlásom napján megkapják az írásaimat, és jól elcsodálkoznak, és mulatnak.Reá kell jönnöm, hogy abból az érzésből, és élményből, amiket én kaptam, amikor gyermek voltam, már töredéke sem jut. Nincs rá igény. Tudjátok akkor, amikor még tiszteltük a tanárainkat, vagy épp a boltos nénit, vagy a fess urat a harmadikról, akinek még a köszönés sem volt mindegy. Felvont szemöldökkel próbálok túllendülni az ingereken, amelyek engem érnek. Elég, ha megnyitom az email fiókomat, és az interneten vásárolt termék Joy napok keretében (ez van, sajnos be kell állni a sorba). Ezek azok a napok, amikor én be nem teszem a lábam olyan helyre, ahol a magazin zömét meg lehet venni. Szóval internetes vásárlás, és az érkező termékhez jótállás mailben érkezik.. Megnyitom, és azonnal az első mondat, hogy „elnézést, ha hibázunk, mi is emberek vagyunk” Bakker! Komolyan, ezt már csak így lehet? Vajon az unokám, vagy a gyermekem még fogja ismerni a régies dolgokat, mint tisztesség? Vagy a tisztelet? Uram bocsáss becsület? Kérdem én, ha ezt leírja, akkor most már csak kussoljak? Nem apró betűvel a végén! Amikor fénykoromat éltem, és aktívan benne voltam a mókuskerékben, akkor a főnököm leordította a hajamat, ha hiba volt a rendszerben.
Azt mondják, hogy szakember hiány van Magyarországon, és valószínűleg ekkora a hiány, hogy a köszöntést felváltja a bocs, de hibázunk nagybetűs szöveg. Agyilag is fel kell zárkóznom ehhez a világhoz, mert az elmúlt hat évben más szemmel tekintek körül, és ez lehet, hogy nem a jó szemlélet, és a későbbieket figyelembe véve, ha nem akarok állandóan forrni a levemben, akkor nincs, mese tudomásul kell venni dolgokat.Ma már nincs ilyen. Mindenki kedvére válogathat az áruházak zömében anélkül, hogy kitenné a lábát otthonról. Ezzel pont nincs bajom egyelőre, mert idő hiánnyal szenvedek, de ha tehetem, akkor elmegyek, megfogom, megköszönöm, megnézem, és úgy vásárolok. Ez csak egy apró töredéke annak, amely inger majd a gyermekeimet éri, ha már önállóak lesznek. Lehet, hogy ha nem mutatom meg nekik azokat a dolgokat, amelyek valamiféle tradíciót teremtettek az én, és a nálam idősebb emberekben, akkor elsikkad. Nem lesznek piacok? Cuki idős nénikkel….Sajnálattal veszem azt is tudomásul, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással. A felnőttek sem nagyon. Az a bizonyos másik generáció, amely már a felvilágosultabb, meg pláne nem. Inkább keresik a világhálón való kommunikálást a személyes helyett. A minap elhagytam a telefonomat, és be kell, valljam, hogy kicsit élveztem. Az emlékeztetőim kivételével abszolút meg voltam. És eszembe jutott, hogy amikor én még fiatal voltam, akkor ilyen nem volt, és milyen jókat bandáztam, és beszélgettem. Nem mondom természetesen, hogy el tudnám engedni, mert hát én is valamelyest függök a technikától, mert a gyermekeim több helyre eljárnak, és az óvodai dolgok zöme sem személyes kommunikációval történik (én azért amint bemegyek, mondom a magamét), de ezt leszámítva meglennék. Most nem csak gyermeki, és fiatal oldalról szeretném ezt a kérdést megközelíteni, hanem inkább a minket felnőtteket érintő dolgokat próbálom kissé alapul venni, hisz a gyermekeink majd azt fogják alapul venni, amit tőlünk szülőktől hallanak, és látnak. Nincs mese. Le kell tenni egy kicsit ebből a modernnek mondott létből, hogy a dolgok mögé tudjunk látni az Ő szemükkel. Igyekszem minél később beengedni a táblagép, és telefon lehetőségét, hisz a saját szememmel látom, hogy időnként a tévé is lefagyasztja a figyelmét. Azt most nyilván senkinek nem kell elmagyarázni, hogy kényelmi szempontból vannak kivételek, amikor igen is ott van, és belelát.Vannak olyan dolgok, amihez sosem volt köze, és nem is lehet ráfogni, hogy emiatt ment el az alapvető intelligencia, mert bizony e hiányosságoknak a meglétét a felnőttek nemtörődömsége okozza. Megpróbálok élő példával élni. Ha bemegyek az óvodába a csirkéimmel, és öt szülőből csak kettő köszön vissza (KB egy korúak vagyunk), akkor nem csodálkozok el. Valószínű, hogy az én időmben sem mindenkinek az volt a normális, amely nekem az. Valamiért néha azt érzem, hogy ha a szülő nem nyomatékosítja a gyermekben, hogy intelligensek legyünk, és tisztelettel éljünk mások felé, akkor elkerülhető lenne, hogy a szülői értekezleten ezt elmondja az illetékes, hogy lesz kedves otthon meg tanulni például köszönni. Minek, ha anya se köszön. Vagy ha egy taknyos 5-6 éves gyermek elküld a picsába, mert be akarom tolni a babakocsit az óvodába, akkor uram bocsájtsd meg, hogy megkérdezem, hogy MIVAN? 
Ugye nem verjük a gyereket, mert hát nem lehet, és nem is normális, de ha ilyet hallok akkor hagy vágjam már szájon a mocskot! Mármint az enyémet. Hangos, és határozott szülő vagyok, telis tele vagyok nevelési elképzeléssel, és ezt általában sehol nem rejtem véka alá. Tudom, hogy vannak szituk, amikor nem kellene, de ha elmegyek az események mellett, mert nem alkalmas a hely arra, hogy ezt megtegyem, akkor már a következő alkalommal nincs is esélye. Sajnos a gyermekek borzasztóan eszesek, és igyekszenek minden felnőttet kijátszani, és ha sikerrel jár, akkor máskor is ki fog. A mi háztartásunkban is megtelepedett ez a kórság, de igyekszem ezt kiiktatni, hogy ne fordíthassa ellenem.Néha olyan érzésem van, hogy el kellene engednem ezeket az ingereket, és a saját emlékeimből magamnak eltenni a későbbiekre a túlélés érdekében.Időnként felsorakoztatok néhányat, hátha érdekli, és bízom benne, hogy sikerrel is járhatok. Ha mind ezt tennénk, és tehetjük, mert ugye hozzuk, tanultuk, akkor helyre állhat az egyensúly ebben a rohanó világban. Bízom benne!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nemmintaanya.blog.hu/api/trackback/id/tr7014397636
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
